Egy pályázati kiírásra született mű, első jelenet, első piszkozat.
Alma és Bori a könyvesboltban, hétfői nap, 2-3 óra között:
Bori: De miért nem?
Alma: Mert már nem hiszek neki, mert annyira eltávolodtunk az évek során, hogy nem hiszem, hogy lehetséges ezt bármilyen módon újraéleszteni.
Bori: De akkor miért nem dolgoztok rajta? Már vannak ilyen-olyan párterápiák, nem akarjátok kipróbálni?
Alma: Én szívesen elmennék, hátha segít valamicskét. De ő, nem hajlandó semmi ilyenre. Egyszerűen elveti az ilyen ötleteket. Azt mondja, hogy én állandóan sírok és mindenbe belekötök, amit tesz. Hogy semmi sem jó, amit csinál. És így fölösleges lenne bárhova menni.
Bori: És ez így van?
Alma: Igen, mindig valahogy elront mindent, ahelyett hogy megjavítana.
Bori: Nem úgy értettem, hanem hogy az igaz, hogy te mindenbe belekötsz?
Hírtelen nagy csönd tàmadt. Alma megrökönyödött és magába roskadt, de mintha valamilyen düh félét is érzett volna, ami eltorzította arcvonásait. Majd hírtelen felállt és mérgében elkezdett pakolászni a boltban. Valahogy mindent nagyon elhanyagoltnak érzett és még az újonnan megérkezett könyves dobozokat is otthagyta, hogy majd holnap átnézi a rendelést.
(Bori, kiállva a fényből, visszanézve Alma felé, narrátori szerepben, a közönséghez beszélve, piros fény Almán.)
Én a keze alá dolgoztam, megfogtam ezt, tartottam azt és próbáltam megérteni mi zajlik éppen.
Hàt igen, sokkal egyszerűbb elfoglalni magunkat valamifajta tevékenységgel, mint kielemezni tetteinket és megérteni saját magunkat.
(Visszalépve a könyvesboltba, kivilágítva)
Alma: Le tudnád porolni kérlek a könyveket a felső polcon, olyan poros minden.
Bori: Persze, semmi probléma, hisz ezért vagyok itt, hogy dolgozzak.
Alma: És utána össze tudnád pakolni a karton dobozokat is?
Bori: Oké. (Lágyan és megértően)
Bori:(kifelé a közönség felé beszél, belső monológ) Később még hozzámszólt és megkért pár dologra. De kerülte az előtte való beszélgetés témàjàt, sőt ragaszkodott a felszínes témák tárgyalására, még nevetést is színlelt egyes vevők kiszolgálása alkalmával. Sajnáltam, tiszta szívemből és tudtam, hogy nem tudok segíteni rajta, csak esetleg meghallgatni a panaszkodását, ha megint kibukik belőle. (Hatásszünet)
Nem azért sajnáltam, mert a férje nem néz rá és gondjaik vannak 13 éves együttélés után, hanem azért mert nem képes a saját hibáit látni.
Mindig úgy gondoltam, hogy első a hibánk felismerése, utána meg megoldást kell rá találni, hogy változtassunk magunkon vagy a helyzeten és kész. Utána lehet folytatni a boldogságot, az életet...
Ez a darab egy fiatal lány visszaemlékezéseiből áll össze, szemelvényeknek is mondhatnánk. Azokból a meghatározó pillanatokból, amelyekből valami fontosat tanult, átélt vagy meghatározó hatással voltak életére.
Különböző helyszínek és emberek, különböző kultúrák találkozása, különböző időszakok, különböző ébredések.
